Fiatal kora ellenére rutinos csoportvezetőnek számít, aki mögött évtizedes tapasztalat áll a tánccsoportok vezetésében. Maga is táncos, akinek egyben koreográfusnak, pedagógusnak is lenni kell, de sorolhatnánk a szerepeit abban, hogy a ReDance Hip-Hop Crew Sportegyesület és a teljes gépezete működjön. És működik. Magyarázat erre többek között Edina személyisége. Mert persze szerencse és segítők is kellenek, de mindennek az eredője ő maga.
Úgy meséli, félénk kislány volt, a táncnak köszönhetően magabiztosabbá vált és hálás azért, hogy ezt az életben is tudja kamatoztatni. A tánc számára eszköz az önkifejezésre, kiteljesedésre, lehetőség arra, hogy másoknak örömet és sikert tudjon adni. Tánc közben megszűnik számára a világ, csak a jelen, az a pillanat van, amit a zenében, a mozgásban megél. Az általa összeállított koreográfiák és táncprodukciók ereje, energiája is talán ebből fakad. Ugyanakkor a tanítás a benne lévő maximalizmus miatt egy örökös harc is, hogy elég jó-e az, amit és ahogyan csinálja.
– 11 évesen kezdtem el táncolni, hét éven keresztül Tóth Ildikónál – mesél a kezdetekről. – Egy fallabdaversenyen vett részt apukám, én pedig a távolból meghallottam a zenét. Azonnal odaszaladtam és megláttam egy tánccsapatot, akiknek épp hip-hop edzésük volt. Valósággal rátapadtam az üvegre, nem tudtam levenni róluk a szemem. Mikor vége lett, szóltam apának, hogy én táncolni szeretnék. Innen indult az azóta is tartó szerelem. Az, hogy közöm van ehhez, igazolta a versenyeredményem is, hisz kétszeres hip-hop világbajnok lettem.
– Már az általános suli után is belevágtam volna komoly táncos életbe a budapesti Táncművészeti Szakgimnáziumban, de a szüleim korainak tartották, mert féltettek. Érettségi után, 2009-ben a Táncművészeti Főiskolára elsőre felvettek, az akkor indult divattánc szakirányra. Arra nagyon büszke vagyok, hogy 2015-ben egy nyári kurzuson vehettem részt ott, mint oktató és később két évig tanítani is visszahívtak 2018-tól 2020-ig. Ez nagy megtiszteltetés volt a számomra. De eljött az idő, amikor választanom kellett a két város között, mert egyszerre már nem ment. Orosháza mellett döntöttem: a korábbi évek eredményei, élményei, az ide kötődő emberi kapcsolataim miatt. Mára így lett kerek az életem, mind szakmailag, mind a magánéletben, még akkor is, ha most a járvány miatt nem táncolhatunk. Ezt átmenetinek tekintem, és nagyon várom, hogy visszatérjünk a gyakorláshoz és legyenek újra fellépéseink és versenyek
– Hogy kezdődött a tanítás?
– Az egyesületet 2009-ben alapítottam meg, 18 éves koromban. Akkoriban sokan biztattak, hogy ilyen eredményekkel tanítsak. A főiskolán is biztattak a tanáraim, így belevágtam. Persze nagyon fiatal voltam, kétségekkel, hogy mit szólnak hozzá, fog-e működni. Szerencsére már a kezdetekkor megvolt az érdeklődés, el tudtunk indulni. Jó időszak volt, amikor a főiskolán tanultam, közben tanítottam itthon. Az ottani fejlődésem kihatott a tanításra, egyre magabiztosabbá is tett. Persze, azóta is tanulom ezt az egészet, a tapasztalatokat beépítem.
– Hogy viseled a sikert és a kudarcot?
– Klasszikus értelemben egyiket sem jól. A siker pillanatában én még nem tudom igazán megélni a felszabadultságot, nehezen hiszem el, és nem sokkal utána már gondolkodom is azon, mit lehetett volna jobban. A kudarc kezelését is folyamatosan tanulnom kell, mert maximalista vagyok, nehéz ügy…
– Mit jelent számodra a tánc és a tanítás? Ez azért egy kérdés, mert a koreográfiáid többségében te magad is táncolsz.
– A tánc számomra egy életérzés, amikor mozdulatokkal tudok érzéseket kifejezni, ami felszabadultságot ad. Ilyenkor azt érzem, hogy senki és semmi nem állíthat meg. Ez az alkotási folyamat számomra egy szerelem, és az, hogy ezt átadhatom a gyerekeknek, az még nagyobb öröm. A táncosoknak közösségi élményt ad, kapcsolatokat, nagyon sok örömet, eredményt, közös emlékeket. Kitartásra, magabiztosságra tanít, ami sok esetben az életben való boldogulást is segíti.
– Három korcsoportban összesen 50 tanítványom van, az óvodástól a középiskolás korúig. Nagyon máshogy kell velük dolgozni, de jó látni, ahogy hatnak egymásra, segítik egymást a kicsik és a nagyok. A tíz év alatt közel tíz tanítványom az, aki állandó tag, és a baráti társaságomnak is mondható. Az egyik tanítványom úgy fogalmazott: a csapatban eltöltött idő és élmények tették azzá, akivé vált. Ez komoly megerősítés.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Minden eredményünkre, amit a 12 év alatt a versenyeken elértünk. Nagyon büszke vagyok a három nagy előadásunkra, amelyben a hip-hop határait a színház műfaja felé nyitottuk ki: 2014-ben az Életút, egy lehetőség a változásra, 2016-ban a Képzavar, és 2018-ban az Elveszve című táncos darabunk. Nagyon sok támogatónk volt ezen előadások során, akiknek nagyon hálásak vagyunk. Nagy büszkeség volt az is, hogy az egyesület tízéves évfordulóját hatalmas bállal ünnepeltük meg, ami komoly társasági eseménynek számított a városban.
– Szerinted hol tartasz, mivel foglalkozol tíz év múlva?
– Hm… Nehéz kérdés. 10 év múlva? Bízom benne, hogy lesz egy szép családom. Remélem, ugyanígy központi szerepet tölt majd be nálam a tánc. Ennyi idő elteltével már a tanítás mellett el tudom képzelni, hogy más irányt is vesz majd az életem. De hadd legyek egy picit titokzatos, erről még nem szeretnék beszélni.
B. Imre Julianna
