A házasság hetében olyan házaspárral beszélgetünk, akik a PMK-hoz kapcsolódnak, mind a házasság, mind a néptánc és népi értékek megélése terén „régi motorosok”. Nagy László gyógymasszőr és Nagyné Dömötör Márta pedagógus, lányaik, Natasa és Tamara is néptáncolnak, László fiúk néptáncoktatónak tanul.
Házastársak
Stílusosan népmesei felütéssel kezdhetnénk úgy, hogy egyszer volt egy lány, aki szegedi egyetemistaként egy buliban meglátott egy magas srácot, megtetszett neki, és azon volt, hogy a körtáncban mellé kerüljön. A srác némileg másképp emlékszik, de csak hogy ellenkezzen kicsit, aztán rábólint: hagyta magát elkapni. Így indult a kapcsolatuk, ami szerintük a családi és anyagi helyzetbeli hasonlóságon alapult. Hogy azóta, immár 26 éve együtt vannak, annak mi az oka vagy titka? Egy szóval nem lehet megmondani.
(Itt a háttérben még jellemzően nem népzene szól, bár a családokban már megkapták azt a tárgyi és zenei alapozást, amely később ebbe az irányba viszi a mesénket.)
A jelenbe ugorva szólhat úgy a mese, hogy egyszer volt/van egy család, ahol a szülők nehéz köveken (nehéz családokban) nevelkedtek, majd megtapasztalták, hogy egymás mellett milyen jó, amikor jó. Ezen felbuzdulva pedig sokszor nem a két ÉN-re gondolnak, hanem az egy MI-re, és arra törekszenek, hogy minél inkább jó legyen NEKIK.
– Azt nézem, hogy neki mi a jó, mert ha neki jó, nekem is – próbál összegezni Laci, miután elmondják, hogy a kezdeti összecsiszolódás vitáira talán az első gyerek után kezdett kevés idő lenni.
– És boldogan éltek, míg… össze nem vesztek? – teszem fel a kérdést arról érdeklődve, hogyan oldják meg a konfliktushelyzeteket, vitákat.
– Boldogan éltek, míg boldogan akartak élni – fejezi be másképp a mondatot Márti. Mert szerinte ezt akarni kell, és működtetni. – Talán ezt nem értik meg a fiatalok, hogy nem attól vagyok boldog, hogy minden úgy van, ahogy akarom. Ez mindenkinek jó kell legyen – mondja.
Itt aztán megegyezünk abban, szerencse is kell, hogy a választásnál valóban olyan ember mellett kötöttünk-e ki, akivel hosszú távon is meg tudjuk adni a másiknak, amire szüksége van, illetve jól esik éppen tőle kapni, amit adni tud. És hogy ehhez a játékhoz mindkét félnek ugyanazokat a szabályokat kell tartani.
Bárhogyan provokálom, nincs olyan téma, ami a végletekig vinné őket – két irányba. Szerintük az egységért nem kellett magukat feladni, nem baj, hogy azonnal nem tudjuk rávágni, mi a másik kedvenc zenéje, étele stb., mert az változik, nem fontos. Egy rántás színe volt az első veszekedésük okozója, majd egy falhoz vágott sárga kancsó esete kerül elő, de csak hülyeségek miatt. A nagy dolgokat megbeszélik, közösen döntenek.
– Pontosabban Laci a fej, kitalálja, mert neki ötszáz ötlete van, hetente – szól közbe Márti. – Aztán jövök én, a nyak, és az asszonyi duruzsolással egy adott irányban próbálom tartani a fejet, hogy azt lássa, amit én tartok jónak.
Veszekedés? Lacival nem lehet, mert kimegy. Ha meg Márti megy ki, akkor azért, mert várja, hogy Laci utána menjen.
– Szóval nem egy habos-babos rózsaszín felhő két ember kapcsolata, vannak hullámhegyek és -völgyek – mondja Laci. – Tudni kell, mi segít a másiknak. Mondjuk „elmentem motorozni, majd jövök.” Lehet, hogy nem aznap. Ezt neki tudni kell kezelni.
Ha már mese: Nagyéknál (is) vannak helyzetek és témák, amelyeknél nincs mese: mert tanulni kell, az otthoni munkában részt vállalni kell, felelősséget vállalni kell. A szülők igyekeznek úgy megkövetelni ezt, hogy ne a levegőbe beszélve kérjenek dolgokat.
– Mondhatjuk, hogy társasjáték-függők vagyunk, van is erre időnk, mert nincs tévénk. Ez sokszor nagy motivációnak bizonyul, mert ahhoz, hogy anya is játszhasson, kész kell lenni mindennek – mondja Márti.
– Szét van a ház, akkor jön a brazil gépsor (értsd: három gyerek), sitty-sutty kész is vagyunk – veszi át a szót Laci. – Mert nálunk nem úgy van, hogy segítünk anyának, mert ez nem egy ember dolga, hanem a MI dolgunk.
– Annyi könnyebbség van, hogy az egyik nem szereti a benti munkát, az fát vág, a másik nem megy ki, de megfőzi az ebédet – egészíti ki Márti.
Kultúr-társak
A népzene és néptánc világa mindkettőjük gyerekkorából ered: hímzett kötény, terítők, magyar nóta, citeraszó, nos, ez a mindennapokat jelentette számukra. Márti gyerekként táncolt is. Aztán a Harangos Néptáncegyüttes indulásakor örömmel csatlakoztak a csoporthoz, bár Tamara születése miatt Márti egy évvel később. Kérdéseimre az alábbiak szerint fűzték egymásba válaszaikat:
Márti: – Aztán fejest ugrottunk ebbe a világba. Mi mindennel így vagyunk: ha horgásztunk, akkor egész nyáron, ha síeltünk, akkor egész télen.
Laci: – Csinálgatni nem szeretünk dolgokat, vagy csináljuk, vagy nem.
Márti: – A néptáncosok között a gyerekeink is olyan közegben vannak, ahonnan nem lógnak ki.
Laci: – Itt mi is megtaláltuk a számításunkat: társaságot, kikapcsolódást, a tánc, a mozgás örömét. És bár meglennénk színpadon táncolás nélkül, annak a kötelességnek is eleget teszünk, mert ha mi kapunk valamit, akkor az felelősség is.
Márti: – Mondhatjuk, hogy túl is toljuk, mert rajtam kívül mindenki tanul vagy tanult népi hangszeren játszani.
Laci: – Így van az, hogy áthívnak muzsikálni a szomszédba disznótorkor, vagy valaki csak úgy hoz egy hegedűt, mert kapta, és tudja, hogy én értékelem. Ha a masszírozáskor a vendég „a múltkori népzenét” kéri, a másik meg nálam találkozik először vele, akkor nem túlzok, hogy még valamiféle missziónk is van vele.
Márti: – A viseletek szeretete pedig már ezzel jár. Nekem ez a hétköznapi és az alkalmi ruháimon, használati tárgyaimban is visszaköszön. Így szerintem hiteles, és a környezetünk is elfogadja.
Laci: – A gyerekek? Szerintem nem érzik, hogy ráerőltetnénk ezt a stílust. Ilyen a lakásunk is, a kemencénk mellett nőnek fel, nekik ez természetes.
B. Imre Julianna
